Felméry Lili számára a balett nem szerep, nem teljesítmény és nem egy történet arról, hogyan kell tökéletesnek lenni. Sokkal inkább az a világ, ahol a test beszél, a lélek figyel, és ahol a jelenlét fontosabb minden mozdulatnál. A Harangozó Gyula-díjas magántáncosnő, a Magyar Nemzeti Balett Étoile-ja évtizedek óta meghatározó alakja a hazai táncművészetnek, pályájának íve mégis csendesebb, befelé tartó mozgás, mintsem látványos felfelé kapaszkodás.
Lili négyévesen lépett be először a balett-terembe, és ahogy mondja: egyszerűen ott maradt. Nem volt drámai felismerés, csak egy kislány, aki jól érezte magát egy térben, ahol a mozdulatoknak súlya lett. Tehetségére korán felfigyeltek, a ritmus és az ösztönös könnyedség olyan természetességgel volt jelen benne, amit nem lehet tanítani. A balett fegyelme és sajátos ritmusa pedig hamar az élet részeként épült be a mindennapjaiba: iskola, próba, előadás. Kimaradást sosem érzett, inkább azt, hogy ettől teljes.
A színpad számára mindig is külön világ volt, egyszerre elemelkedett és emberi. Azt mondja, amikor egy előadás véget ér, minden lassan visszaolvad a hétköznapokba, ő pedig ugyanazzal a természetességgel tér haza, mint amivel a nézők előtt karakterré változik. A táncosok élete azonban kevéssé kiszámítható: hétvégi előadások, változó próbarend, olyan ritmus, amelybe most anyaként újra bele kell illesztenie önmagát és a családját is. „Néha elgondolkodom, a gyerekeim vajon hogyan fogják megélni azt, hogy anya vasárnaponként nincs otthon, hogy nálunk az idő nem úgy működik, mint más családoknál” – mondja.
A balettről úgy beszél, mint valami mélyebb, ösztönös folyamatról. A technika megtanulható, a jelenlét viszont veleszületett. Szerinte a tánc attól él, hogy a néző nem tudja levenni a szemét a táncosról, és ezt nem lehet elmagyarázni vagy begyakorolni. A testtel való kapcsolatot sem a kívülről rávetített szigor vagy lemondás határozza meg, sokkal inkább a megértés. „Mi a testünkkel dolgozunk, nem ellene” – fogalmaz.
Sokszor társítják a baletthez a rivalizálást, de Lili szerint ez félreértés. A versenyhelyzet a táncosok között valójában saját magukkal zajlik: a fejlődéssel, a határokkal, a mozdulatok tisztaságával. „Ha egy táncos valamiben jobb nálam, lehetőséget ad arra, hogy tanuljak tőle. Ez külön ajándék, hiszen aki inspirál, az nem fenyeget, hanem felemel engem” – mondja. Ehhez a belső biztonsághoz nagyban hozzájárult férje, Balázsi Gergő Ármin jelenléte is, aki az elmúlt években újfajta egyensúlyt hozott az életébe. „Lehet máshogy létezni, lehet hazaérkezni, és meg lehet tanulni magadat nemcsak a színpadon, hanem azon kívül is szeretni.”
Az anyaság pedig mindent újrarendezett: testet, figyelmet, fontossági sorrendet. Nem gyengítette a kapcsolatát a balettel, inkább elmélyítette. „Régen a balett volt a középpont, anyaként pedig az élet, aminek persze a balett egy mélyen szeretett része. Nem gyengült meg a kapcsolatom vele, épp ellenkezőleg, sokkal igazabb lett” – fogalmaz. A karácsonyi időszakban pedig újra és újra visszatér ahhoz a darabhoz, amely talán leginkább összefonódik a pályájával: a Diótörőhöz. A Magyar Állami Operaház decemberi repertoárjának évtizedes hagyománya számára minden évben újraszületik. „Mindig találni benne olyan pillanatokat, amiktől hirtelen megint ’első’ érzetem lesz” – meséli.
A jövőt illetően Lili nyitott. Már eltáncolt számos álomszerepet, de tudja, hogy várnak még rá olyan karakterek, amelyek mostani énjével új jelentést kapnak. Egyszer, amikor eljön az idő, szívesen tanítana is: érdekli, hogyan éreznek a tanítványok, hogyan jutnak el valami belső felismeréshez. A tánctól nem szeretne elszakadni, de hagy helyet annak, amit az élet hoz. A példaképszerep felelőssége is áthatja gondolkodását. „Ha valaki példaképként gondol rám, szeretném, ha azt látná: szorgalommal, alázattal, türelemmel és szeretettel dolgozom. Nem feltétlenül tökéletesen, de mindenképp őszintén.”
